Az Omega ötödik lemezének két oldala nagyon élesen kettéválik. Nem csak azért, mert a B oldal öt dala együttesen el van nevezve Szvitnek, hanem zeneileg is.

Az A oldal öt dala engem őszintén szólva hidegen hagy. Lehet, hogy magam választottam ezt a végzetet, amikor XXI. századi jazztanoncként magyar ős-rock albumok értékelésére adtam a fejem, de akkor is primitívnek érzem és zavar, hogy a dalokban szinte nincsenek is akkordok, hanem csupa kvintek mennek a kíséretben, vagy ha ott nem, akkor az énekszólam van végig kvintkettőzve. Pedig emlékszem, hogy A madár egy fontos Omega-dalnak számít, még direkt vittem is egy papírból hajtogatott madarat kiskoromban az Omega-koncertre. Most viszont idegesít a tonalitás hiánya.

A dalszövegek végülis egy egybehangzó mondanivalót, vagy legalábbis érzést közvetítenek: leírnak egy bizonyos reménytelenséget, amiből néha felsejlik, hogy hittel, vagy szemléletváltással lehet kiút, de újra meg újra kétségbe is vonják ezt.

A B oldal dalai egy Szvitet alkotnak, ami érdekes helyzet. A progresszív rock sokszor a saját felsőbbrendűsége egyik fontos megnyilvánulásának tartotta, hogy nagyobb formákat használ a sima rock néhány perces dalainál. Erre azonban sokszor a szvit zenei formát szemelték ki, ami jobban megnézve kicsit öngól. A szvit eredetileg egy táncrendnek felelt meg, a barokkban még többé-kevésbé jól meghatározott fajtájú és sorrendű táncokból állt. Később azonban a legrugalmasabb zenei formává vált: nem vonatkozott már arra semmilyen szabály vagy elvárás, hogy milyen tételekből kell állnia, és azoknak hogyan kell egymáshoz viszonyulnia – ellentétben a szonátával, a concertóval vagy a szimfóniával, ahol a tételek rendjének és belső szerkezetének is egyre furfangosabb elvárásoknak kellett megfelelnie. A szvitbe tehát bármi belefér, és így egy szvitet író rockzenekar a nagy formák használatának csak a legalsó szintjét ugrotta meg – képes volt egymás mellé tenni néhány perces sima rockdalokat és ráírni, hogy ez egy szvit. Ezt aztán olyan megoldásokkal hidalták át, amelyeknek kevés köze van a klasszikus szvithez: dalszöveggel és visszatérő zenei témákkal.

Így aztán minden efféle próbálkozásnál fölmerülnek azok a kérdések, hogy vajon valóban létrehozott a zenekar valamilyen magasabbrendű alkotást, vagy csak szeretett volna? Vajon, ha tetszik, azért tetszik nekem a zene, mert nagyobb formát használ, vagy csak azért ragaszkodom a dicső nagyobbformahasználás emlegetéséhez, mert amúgy tetszik nekem a zene? Az Omega Szvitje a napszakok egymásutániságára próbálja felépíteni a dalszövegi egységet, de a sorrend kicsit furán jön ki (ébredés után mindjárt este van, aztán délután?) És itt van még a másik nagy "érdemjel", a szimfonikus zenekar alkalmazása, ami itt funkcionálisan egész felesleges, főleg csak dísznek van, "rászólózgat" a rockzenekari alapra.

De a dalok jók, ez kétségtelen. Az Ébredés érzékletesen jeleníti meg az álom lassú elillanásának folyamatát, a Hazatérés is az esti hazafelé bandukolás hangulatát, és A hetedik napon egy felpörgető rockdal. Így a Szvitet ajánlom az olvasó figyelmébe.