Illés Lajos már a klasszikus Illés-együttes 1973-as feloszlása után egy évvel új zenekart szervezett. Első kislemezük 1974-ben, majd ennek a felállásnak egyetlen nagylemeze 1978-ban jelent meg. Az album meglepően modern és progresszív hangzásokat használ, egyes stílusjegyeiben felfedezni vélem a Yes, a Pink Floyd, a Queen vagy akár a Led Zeppelin hatásait. Nekem üdítő volt meghallgatni! Ajánlom az A oldalt, ami egy egybefüggő kompozíciónak van elképzelve, bár néhány elkülönülő dalra bontható.

(Megjegyzés: Az első 6 track képezi a nagylemezt, a továbbiak kislemez és egyéb dalok, bonus trackek.)

A Fonográf újra konceptlemezzel jelentkezik, sőt ez talán még konceptebb az előzőnél. A címe Edison, de ez (tulajdonképpen szerencsére) csak ürügyként szolgál, hogy több szempontból körüljárja a századelő témáját, vagy inkább a századelőről alkotott szubjektív képünket és az ahhoz való viszonyulásunkat. (Megjegyzés: A századelő, az a század eleje. Nem volt benne az online értelmező szótárakban, csak azért írom ide.)

Így aztán említésre kerül a technológiai fejlődés (Gépzene), a nagyvárosi, polgárosodó élet erkölcsi szabadossága (Álomszép regény), sznobizmusa (Műkritika), persze maga Edison többször is, és persze a történelmi helyzet. Bródy itt is próbál valamiféle párhuzamot vonni a jelennel. A nyitódal második versszakában ez a szándékoltnál is jobban sikerült. De ha akkor, 1977-ben, az 1911 című dal megírásakor ő "az utolsó előtti előtti békeévben" érezte magát, akkor mit mondjak én 2021-ben, amikor az Eucharisztikus Kongresszus kommentárjaiból inspirálódva Ákos "Az utolsó békeév" címmel jelentet meg középlemezt?

Zeneileg az a benyomásom az albumról, mintha a megtervezett, patikamérlegen kimért hangszereléseké lenne a főszerep. Nincs jamelés, nincs improvizáció, van helyette sok-sok szólamú aprólékosan kidolgozott vokál, félig-sikerült reggae utánérzés (Sajnálom, hogy így esett), és régi hangfelvételekből kollázs. Még a Gépzene című dalban is, ami szerintem a legstenkesebb nóta a lemezen, a már nagyon jól eső gitárszóló átúszik egy ilyen régi hanglemez-kollázsba, és végül teljesen egy Illés-slágernek adja át a szót. Olyan ez, mintha egy egész Beatles lemezen McCartneynak az általa is bevallott diktatórikus agyonhangszerelő hajlamai kerekedtek volna felül. Egyébként szeretem az ilyen részletesen kimunkált egységesen végigvitt koncepciókat, de megértem Presser Gábort is, aki egy interjúban azt nyilatkozta, bár talán még az Illésről, hogy "amennyire ők precízek voltak, tényleg szó szerint mérnöki pontossággal játszottak, egy nagy szenvedélyt lehetett hallani, ami a Levente torkából előjött, és körülötte, mögötte csak a rend és fegyelem. Az Omegában meg mindenki szenvedélyből játszott, ami nyilvánvalóan okoz némi rendetlenséget, de ez volt a varázsa és ez volt a siker nyitja is, hogy olyanok voltunk, amilyenek."

 Az LGT hatodik lemezén Solti János érkezésével megszületett a zenekar úgynevezett "klasszikus" (és egyben az utolsó) felállása, és innentől csak úgy záporoznak ránk a slágerré vált dalok. A rádiók nagy kedvence lett A rádió ( :) ), a Jóbarátok vagyunk, és a Boogie a zongorán is, valamint az első magyar reggae dalként emlegetett Mindenki másképp csinálja. Úgyhogy hallgassunk inkább egy kis puttyogó szintibasszussal kísért melankólikus funkyt Karácsony Jánostól! Ez az a nóta, amelyikben az 1978-as tabáni koncertfilmben Presser az ölébe vett szintin játssza bal kézzel a stenkes basszusmeneteket, bár nem tudom, miből állt volna még egy szintiállványt szerezni.

Érdekesség, hogy majdnem az egész lemezhez készült képi anyag is, ami itt tekinthető meg.

Na jó, hallgassunk egy slágert is.