1972 májusában az LGT az angliai Lincolnban megrendezett Great Western Express fesztiválon szerepelt. Itt sokféle meghatározó zenei élmény érte a zenekar tagjait, hisz fellépett többek között Rory Gallagher, a Roxy Music, a Faces, Spencer Davis, az Average White Band, a Beach Boys, az Atomic Rooster, a Genesis, Joe Cocker és Don McLean is. Az abban az évben megjelent Ringasd el magad! lemezen a Lincoln fesztivál blues című instrumentális dallal emlékeztek meg erről az élményről, de itt nem ér véget a hallottaknak a zenekarra gyakorolt hatása.

Az LGT ezen a lemezen letett a progresszív rockos ambícióiról, helyette a szokásos dalformákat használja, azok viszont egyre jobban vannak hangszerelve és eljátszva. Különösen jól szól szerintem a Rhodes zongora, ami a Hammond orgonát váltja a fő billentyűs hangszer szerepében, és Presser nagyon jó ízzel játszik rajta. A zenekar hangzása, stílusa sokkal érettebb, korszerűbb lett, és kicsit a blues rock és country rock irányába mozdult el (remélem, jól használom ezeket az alműfaji megnevezéseket, annyira lehetetlen kiigazodni rajtuk).

A zenekarban a basszusgitáros-énekes-szaxofonos poszton Frenreisz Kareszt Somló Tamás váltotta. Rögtön a lemez nyitódala az új fiú énekhangjára és szaxofonszólójára van kihegyezve. (Basszusgitározni igazából még nem tudott.) A fogyaszthatóbb stílusnak köszönhetően erről a lemezről sok dal igazi sláger lett (Ringasd el magad, Kék asszony, Gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak tizennégy, Miénk itt a tér), ezekre most nem is fordítanék sok időt, inkább a maradékból ajánlok meghallgatásra egyet:

Azt pedig különösebb kommentár nélkül jegyezném meg, hogy a fent említett lincolni fesztiválon hangzott el a Heads, Hands & Feet előadásában a következő szám: