A Fonográf újra konceptlemezzel jelentkezik, sőt ez talán még konceptebb az előzőnél. A címe Edison, de ez (tulajdonképpen szerencsére) csak ürügyként szolgál, hogy több szempontból körüljárja a századelő témáját, vagy inkább a századelőről alkotott szubjektív képünket és az ahhoz való viszonyulásunkat. (Megjegyzés: A századelő, az a század eleje. Nem volt benne az online értelmező szótárakban, csak azért írom ide.)

Így aztán említésre kerül a technológiai fejlődés (Gépzene), a nagyvárosi, polgárosodó élet erkölcsi szabadossága (Álomszép regény), sznobizmusa (Műkritika), persze maga Edison többször is, és persze a történelmi helyzet. Bródy itt is próbál valamiféle párhuzamot vonni a jelennel. A nyitódal második versszakában ez a szándékoltnál is jobban sikerült. De ha akkor, 1977-ben, az 1911 című dal megírásakor ő "az utolsó előtti előtti békeévben" érezte magát, akkor mit mondjak én 2021-ben, amikor az Eucharisztikus Kongresszus kommentárjaiból inspirálódva Ákos "Az utolsó békeév" címmel jelentet meg középlemezt?

Zeneileg az a benyomásom az albumról, mintha a megtervezett, patikamérlegen kimért hangszereléseké lenne a főszerep. Nincs jamelés, nincs improvizáció, van helyette sok-sok szólamú aprólékosan kidolgozott vokál, félig-sikerült reggae utánérzés (Sajnálom, hogy így esett), és régi hangfelvételekből kollázs. Még a Gépzene című dalban is, ami szerintem a legstenkesebb nóta a lemezen, a már nagyon jól eső gitárszóló átúszik egy ilyen régi hanglemez-kollázsba, és végül teljesen egy Illés-slágernek adja át a szót. Olyan ez, mintha egy egész Beatles lemezen McCartneynak az általa is bevallott diktatórikus agyonhangszerelő hajlamai kerekedtek volna felül. Egyébként szeretem az ilyen részletesen kimunkált egységesen végigvitt koncepciókat, de megértem Presser Gábort is, aki egy interjúban azt nyilatkozta, bár talán még az Illésről, hogy "amennyire ők precízek voltak, tényleg szó szerint mérnöki pontossággal játszottak, egy nagy szenvedélyt lehetett hallani, ami a Levente torkából előjött, és körülötte, mögötte csak a rend és fegyelem. Az Omegában meg mindenki szenvedélyből játszott, ami nyilvánvalóan okoz némi rendetlenséget, de ez volt a varázsa és ez volt a siker nyitja is, hogy olyanok voltunk, amilyenek."