Úgy érzem, ez a lemez nagyon progresszív akar lenni, és ez néha sikerül, néha nem. A progresszív rock ugyanis olyan zene, aminek általában nagyon sok zenei, instrumentális mondanivalója van, és gyakran mély (vagy legalábbis rejtélyes, nem egyértelmű, többrétegű) szövegi mondanivalója is. Ez pedig itt nem mindig teljesül. A nyitódal, a Cirkusz komplex próbál lenni, de csak kusza lesz. A lemez közepén a feszültséget feloldani szánt dal, a Kakukkos karóra inkább fájdalmas, mint vicces. De a progresszívság erőltetettségét mégiscsak az jelzi a legegyértelműbben, hogy konkrét zongorafutamok, dobkiállások, számötletek, szerkezetek vannak egészben átemelve az Emerson Lake & Palmertől. (Cirkusz dobfill - Tarkus, Megvárlak ma délben - Living Sin, Azt hittem zongorafutam - Take A Pebble, Kakukkos karóra hangulata és elhelyezése az albumon - The Sheriff)

Jó értelemben progresszív, azaz eredeti (számomra) a két ballada - Szerenád, Azt hittem; aztán A semmi kertje, amiről még el is hiszem, hogy mondani akar valami keleti filozófiás dolgot; és A szerelem börtönében az orgonás közjáték. Az egész szám nagyon jó hangulatú.

A Kotta nélkül is egy nagyon jó hangulatú szám! Jó szám is lenne, de az orgonaszóló megint csak egy az egyben nyúlása Keith Emerson bármelyik orgonaszétverős színpadi jelenetének, elfelejtve azt, hogy ő ezt élőben csinálta, de lemezre nem vette, mert annyira nem jó.

Jó kis zenekar volt ez, de néha sokat akart a szarka.