A magyar könnyűzene történetének első koncertlemeze. Ekkorra a Metro billentyűsi posztján Schöck Ottót Fogarasi János váltotta. Őt a magyar jazztörténet is számon tartja, mégpedig többek között az ország első igazi Hammond-orgonistájaként. Orgonajátéka, kifinomult ötletei új és érdekes színt hoznak a Metró egyébként is igényes zenei világába. Ezt jól példázzák a gyakori orgonaszólók, vagy a Könnyűvérű lányok bevezetője. A zenekar felismerte ezt, mert sok teret adtak kreativitásának.

Sajnos ezt több olyan dolog ellensúlyozza, ami miatt összességében nem annyira jó benyomás alakult ki bennem erről a lemezről és ezáltal a Metróról általában. Mind Kareszről, mind Zoránról kijelenthetjük, hogy rockénekesként ebben az időszakban egyikük sem egy tigris (hogy Maloschik Róberttől egy fordulatot kölcsönözzek.) A balladák más kérdés, azok Zoránnak mindig is jól álltak. A későbbi kiadásokon hozzácsapott kislemezdalok közül a Törött pohár vagy a szimfonikusos Ő és én jó (és hallgatható) példák erre a tulajdonképpen nem is a beatzenéhez tartozó, inkább a megelőző generáció slágerdalainak hagyományait követő, jól bejáratott stílusra.

A másik problémám a szövegekkel van. A Metró amúgy sem óriási életművéből bizonyos dalokat egyenesen töltelékdalnak érzékelek. Ezen felül a prozódia elleni merényletek is előfordulnak, mint a lemez nyitódalában.

Van ugyanakkor két dal, amit kiemelnék. Az első a lázadó Ha fánk vagy, örülj, hogy élsz. Teljesen jellemző a Metróra, hogy az abszurd humor eszközével adnak át egy nagyon is valóságos érzést.

A másik pedig a Lóg a falon egy fekete kard, amiben szintén az fogott meg, hogy különösen jól adja át zenében és szövegben is a kínzó vágy tapasztalatát. És jó rockos.