Az Illés még konceptebb lemezt ad ki, ahol már nem csak egyes dalok, hanem a teljes A oldal politizál: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata köré épül fel. Hogyan tehették ezt meg? Úgy, hogy a lemezt Angela Davisnek ajánlották, aki szélsőbaloldali aktivista, az Egyesült Államok Kommunista Pártjának vezéralakja 1969 és 1991 között, radikális feminista és filozófus professzor. A lemez kiadásának idején éppen terroristaként üldözték Amerikában, mert ő vásárolt fegyvereket egy 17 éves srácnak, hogy az kiszabadíthassa a bátyját a börtönből egy "forradalmi" bírósági túszejtő akcióval, ami lövöldözéshez és négy ember halálához vezetett. Az Illés annyira mégsem bánhatta ezt az ajánlást, mert a hazai komcsik mellett ezzel egy platformra kerültek a Rolling Stonesszal, Bob Dylannel és John Lennonnal is, akik szintén dalt írtak Angeláról ekkoriban. A lemez a borítójával továbbá egyértelműen utal a Beatles Fehér Albumára, és az Approximáció című dal is közvetlenül onnan meríti az indiai hatásokat.

Ennek a lemeznek az első oldalát, azaz az első hat dalt szerintem kötelező meghallgatni, különösen ma. Gyönyörű és egyedülálló példája annak, hogy hogyan lehet valódi mondanivalót megfogalmazni, értékek mellett kiállni a könnyűzene eszközeivel politikai ellenszélben. Kis túlzással úgy is fogalmazhatok, hogy ezzel a lemezzel törölnék képen mindenkit, aki a popzenét általánosító módon értéktelen, kommersz, üres hulladéknak hirdeti.

Szóval ha ajánlanom kell erről a lemezről valamit, akkor az az első oldal egyben. De ha mégis két dalt kell, akkor azok ezek:

Mekkora dal! Mekkora rock! Mekkora vokál!

(Figyelem! Az utolsó 5 szám címe rossz sorrendben van. Helyesen: Menekülés, Júliára várunk, Élünk és meghalunk, Nem hiszem, Ne sírjatok, lányok)