Az Omega hatodik nagylemezéről a címadó dal lett a legnagyobb sláger. Három teljes percig tartó szintetizátorszólója a példaképül, mintául szolgáló külföldi nagy billentyűsöket (Emerson, Wakeman) utánozza, de dallamvilága szerintem messze mögöttük marad, és mivel a szintetizátor újdonságértéke a múlté, a mai fül számára már kevéssé élvezhető.

A lemez dalai összességében nem valami érdekesek az én ízlésemnek, de egy-két dolog miatt mégse hagy teljesen hidegen. Az Addig élj című szám értéke számomra az, hogy Kóbor mostanában is élőben szokta énekelni. A lemezt eredetileg (az újrakiadások előtt) záró dal, a Huszadik századi városlakó pedig kifejezetten hatásosan ér véget, tetszik, hogy a lemezt így zárják.

A lemezről meghallgatásra A bűvész című dalt ajánlom a szövege miatt. Kíváncsi lennék, hogy az akkori hallgató kire asszociált róla.

A másik a Mozgó világ, ami szerintem egy jól megírt nóta.

A harmadik pedig a Tűzvihar, ami egy jó hangulatú rockszám.

A Fonográf debütáló lemezén érződik, hogy az Illéshez képest szakmailag új szintet céloztak meg, és ez többnyire sikerült is. A gazdag hangszerelés, kifinomultabb keverés, sokszólamú vokálok mind erről az igyekezetről árulkodnak. Kiemelném, hogy az előző előtti posztban említett gyermekbetegségeket levetkőzve az Élsz valahol szintihangszíne kifejezetten ízléses, és még a steel gitárhoz is kiválóan illik a dal vége felé.

Ennek árnyoldala lehetett, hogy - amint azt Levente valahol nyilatkozta - az Illés fiatalos tüzéhez képest a Fonográf inkább egy vállalkozásnak érződött: ehhez értünk, keressünk profi társakat minden posztra és csináljuk tovább.

A lemezről sok dal sláger lett, pl. A szombat esti lány, Társasjáték, Mondd, hogy nem haragszol rám, Lökd ide a sört. Nekem Az első villamos a kedvencem, szerintem zseniális dal és nem avul el.

A kevésbé ismert dalok közül pedig szeretném kiemelni a Valaki vár címűt, amelyben megszületik a progresszív space country múfaja:

valamint a Hét évig tart-ot, amelynek a hangzásvilága, hangszerelése nagyon előremutató: néhány apró változtatással akár kétezres évekbeli dal is lehetne.

1972 májusában az LGT az angliai Lincolnban megrendezett Great Western Express fesztiválon szerepelt. Itt sokféle meghatározó zenei élmény érte a zenekar tagjait, hisz fellépett többek között Rory Gallagher, a Roxy Music, a Faces, Spencer Davis, az Average White Band, a Beach Boys, az Atomic Rooster, a Genesis, Joe Cocker és Don McLean is. Az abban az évben megjelent Ringasd el magad! lemezen a Lincoln fesztivál blues című instrumentális dallal emlékeztek meg erről az élményről, de itt nem ér véget a hallottaknak a zenekarra gyakorolt hatása.

Az LGT ezen a lemezen letett a progresszív rockos ambícióiról, helyette a szokásos dalformákat használja, azok viszont egyre jobban vannak hangszerelve és eljátszva. Különösen jól szól szerintem a Rhodes zongora, ami a Hammond orgonát váltja a fő billentyűs hangszer szerepében, és Presser nagyon jó ízzel játszik rajta. A zenekar hangzása, stílusa sokkal érettebb, korszerűbb lett, és kicsit a blues rock és country rock irányába mozdult el (remélem, jól használom ezeket az alműfaji megnevezéseket, annyira lehetetlen kiigazodni rajtuk).

A zenekarban a basszusgitáros-énekes-szaxofonos poszton Frenreisz Kareszt Somló Tamás váltotta. Rögtön a lemez nyitódala az új fiú énekhangjára és szaxofonszólójára van kihegyezve. (Basszusgitározni igazából még nem tudott.) A fogyaszthatóbb stílusnak köszönhetően erről a lemezről sok dal igazi sláger lett (Ringasd el magad, Kék asszony, Gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak tizennégy, Miénk itt a tér), ezekre most nem is fordítanék sok időt, inkább a maradékból ajánlok meghallgatásra egyet:

Azt pedig különösebb kommentár nélkül jegyezném meg, hogy a fent említett lincolni fesztiválon hangzott el a Heads, Hands & Feet előadásában a következő szám: