Valaki mondja meg, mit szívtak a Fonográf tagjai, amikor úgy döntöttek, hogy egy teljes lemez erejéig összeházasítják a country műfaját az űrrockkal! Mert azt sejtem, hogy az alakulásukkor az első volt inkább a levegőben, néhány évvel később meg a második (ahogy ezt az Omega irányváltása is mutatja), de hát ez még nem teszi magától értetődővé, hogy - a címadó szerzeményben - egy dalon belül szerepeltessük az édesded mandolint a pszichedélia nagykönyve szerint szénné effektezett férfikórussal, és a "téridőn átszelő hullámokat" a "vándorlegénnyel".

Tessék hallgatni inkább a szimfonikus bevezetőt és az utána következő remek húzású dalt kiváló instrumentális betétekkel. Én meg megyek és olvasok egy kis Galaktikát.

1976-ban az LGT újít, dupla lemezt csinál. A lemez első három oldala új dalokat tartalmaz, míg a negyedik oldal egy érdekes koncepcióval a koncertek hangulatát próbálja megidézni (hogy valódi, vagy kamu élő felvételekkel, az lényegtelen), ezen korábbi dalokat játszanak, illetve néha el se játsszák, csak jamelnek rá.

A zenekar négy tagjához kapcsolódóan szeretnék kiemelni egy-egy dalt. Karácsony Jánost a jellegzetes és felismerhető stílusa után a "melankólikus funky dalszerző" címmel tudnám illetni: négyeshangzatos, már-már jazzes akkordmenetek és halkszavú, elmélkedő dalszövegek jellemzik a dalait. Ezen a lemezen a Rajongás és a Rohanj hozzám ékes példák erre:

A Valamit mindig valamiért című dal zeneszerzőjeként Somló Tamás van feltüntetve, és hasonlóan a szintén tőle származó Álomarcú lányhoz, itt is meglepő harmóniaváltásokkal cáfol rá a zenei tudásában kételkedőkre. A dalt záró instrumentális rész pedig egyértelműen Mike Oldfieldet idézve hozza be az újabb és újabb hangszereket, végül a csőharangot.

Presser Gábortól a Várlak számomra kuriózum, mert ebben a dalban szerintem is jól énekel.

Végül álljon itt a CD kiadásról lemaradt instrumentális szám, Laux József ütőhangszeres szólója:

Koncz következő lemeze számomra nem különleges, egyszerűen csak tartja a színvonalat. A hangszereknél és a dalszerzői poszton továbbra is a Fonográf tagjai. Lehet ezt úgy értékelni, hogy "győztes csapaton ne változtass"; de van olyan, ma sokkal elterjedtebb nézőpont is, amely szerint egy művész akkor teljesedik ki igazán, ha időnként más és más alkotótársakkal veszi körül magát. Így ezen a lemezen is vannak gyöngyszemek, de olyan dalok is, amelyeken érződik a szerzők eszköztárából egy-két ismétlődő elem. (Ezen a blogon Koncz verslemezeiről nem fogok írni, de ez a mostani lemez már a Kertész leszek után jelent meg.)

A gyöngyszemekre koncentrálva elsőként a Rozi tud valamit emelkedik ki. Ez a dal bizonyos szempontból Bródy önparódiája: a versszakok szokott költői képeit sorolják, míg a refrénben valami csaj letolja őt, hogy ennek semmi értelme.

Az Éjszaka kicsit sem Greg Lake-től a From the Beginning koppintása, de éppen ezért jó:

Hasonló elmélkedő hangulatban van az Amíg emlékezünk:

És ahogy már megszokhattuk, a lemezt egy igazi záródal hangulatú dal zárja, ami szövegében az egész lemezre és az előadókra reflektál, és hangszerelésével megpróbálja egy új helyre vinni a hallgatót, a csillagok közé, ahova dalok nem szokták: