2017. május 06. 00:14 - marczellm

Illés - Human Rights (1971)

Az Illés még konceptebb lemezt ad ki, ahol már nem csak egyes dalok, hanem a teljes A oldal politizál: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata köré épül fel. Hogyan tehették ezt meg? Úgy, hogy a lemezt Angela Davisnek ajánlották, aki szélsőbaloldali aktivista, az Egyesült Államok Kommunista Pártjának vezéralakja 1969 és 1991 között, radikális feminista és filozófus professzor. A lemez kiadásának idején éppen terroristaként üldözték Amerikában, mert ő vásárolt fegyvereket egy 17 éves srácnak, hogy az kiszabadíthassa a bátyját a börtönből egy "forradalmi" bírósági túszejtő akcióval, ami lövöldözéshez és négy ember halálához vezetett. Az Illés annyira mégsem bánhatta ezt az ajánlást, mert a hazai komcsik mellett ezzel egy platformra kerültek a Rolling Stonesszal, Bob Dylannel és John Lennonnal is, akik szintén dalt írtak Angeláról ekkoriban. A lemez a borítójával továbbá egyértelműen utal a Beatles Fehér Albumára, és az Approximáció című dal is közvetlenül onnan meríti az indiai hatásokat.

Ennek a lemeznek az első oldalát, azaz az első hat dalt szerintem kötelező meghallgatni, különösen ma. Gyönyörű és egyedülálló példája annak, hogy hogyan lehet valódi mondanivalót megfogalmazni, értékek mellett kiállni a könnyűzene eszközeivel politikai ellenszélben. Kis túlzással úgy is fogalmazhatok, hogy ezzel a lemezzel törölnék képen mindenkit, aki a popzenét általánosító módon értéktelen, kommersz, üres hulladéknak hirdeti.

Szóval ha ajánlanom kell erről a lemezről valamit, akkor az az első oldal egyben. De ha mégis két dalt kell, akkor azok ezek:

Mekkora dal! Mekkora rock! Mekkora vokál!

(Figyelem! Az utolsó 5 szám címe rossz sorrendben van. Helyesen: Menekülés, Júliára várunk, Élünk és meghalunk, Nem hiszem, Ne sírjatok, lányok)

2017. április 12. 17:07 - marczellm

Locomotiv GT (1971)

Az LGT supergroupként alakult, alapító tagjai az Omegából távozó Presser Gábor és Laux József, a feloszló Metróból érkező Frenreisz Károly és a Hungáriából Barta Tamás. A bemutatkozó lemez nyitódala részben az Omegás hangzásra utal vissza: orgonaszőnyeg, harang, suttogás. Innen indul az LGT zenei fejlődése, de már ebben a dalban egészen Hendrixes a gitározás, ami jelzi, hogy az Éjszakai országút lemez által megkezdett keményebb rockos irányba indulunk tovább.

A hangszerelés, a szólók és instrumentális részek stílusa erősen törekszik a progresszív rock irányába is, de a dalok hossza 6 perc alatt marad, szerkezetileg nem rugaszkodnak el a rock szokásos dalformáitól. Az orgonaszólók sem mutatnak a nagy példakép Keith Emersonra jellemző komplex harmóniai gondolkodást; ha szándékában is állt Pressernek az utánzás, az csak felületesen sikerült. Erre a szándékra utal a Kötéltáncos elején a zongorahúrok pengetése is, ami az ELP Take A Pebble című számára hajaz. A Hammond-orgona "rendes" hangzását viszont sikerült végre elérni.

A szövegek általában megmaradnak azon az absztraktabb és általánosabb szinten, ahol még nem érintenek közéleti kérdéseket. Talán a Sose mondd a mamának képez ez alól kivételt, viszont itt meg a zene túl furcsa ahhoz, hogy a dal igazán odategye magát a tudatunkba.

A súlyosabb szövegek itt inkább a zenekar önmeghatározására tesznek utalásokat, mint a záródalban ("Ha cikit akarsz játszani, gipszeld be a kezed! ... Csak zenésznek tudj látszani, úgyis mindegy neked!"), vagy az Ordító arcokban, ami a kedvencem a lemezről. Az intrója is nagyon érdekes zeneileg, és a középrésznek is jó a hangulata, a húzása. De kik lehetnek az ordító arcok?

2017. április 06. 23:21 - marczellm

Metró - Egy este a Metro klubban (1970)

A magyar könnyűzene történetének első koncertlemeze. Ekkorra a Metro billentyűsi posztján Schöck Ottót Fogarasi János váltotta. Őt a magyar jazztörténet is számon tartja, mégpedig többek között az ország első igazi Hammond-orgonistájaként. Orgonajátéka, kifinomult ötletei új és érdekes színt hoznak a Metró egyébként is igényes zenei világába. Ezt jól példázzák a gyakori orgonaszólók, vagy a Könnyűvérű lányok bevezetője. A zenekar felismerte ezt, mert sok teret adtak kreativitásának.

Sajnos ezt több olyan dolog ellensúlyozza, ami miatt összességében nem annyira jó benyomás alakult ki bennem erről a lemezről és ezáltal a Metróról általában. Mind Kareszről, mind Zoránról kijelenthetjük, hogy rockénekesként ebben az időszakban egyikük sem egy tigris (hogy Maloschik Róberttől egy fordulatot kölcsönözzek.) A balladák más kérdés, azok Zoránnak mindig is jól álltak. A későbbi kiadásokon hozzácsapott kislemezdalok közül a Törött pohár vagy a szimfonikusos Ő és én jó (és hallgatható) példák erre a tulajdonképpen nem is a beatzenéhez tartozó, inkább a megelőző generáció slágerdalainak hagyományait követő, jól bejáratott stílusra.

A másik problémám a szövegekkel van. A Metró amúgy sem óriási életművéből bizonyos dalokat egyenesen töltelékdalnak érzékelek. Ezen felül a prozódia elleni merényletek is előfordulnak, mint a lemez nyitódalában.

Van ugyanakkor két dal, amit kiemelnék. Az első a lázadó Ha fánk vagy, örülj, hogy élsz. Teljesen jellemző a Metróra, hogy az abszurd humor eszközével adnak át egy nagyon is valóságos érzést.

A másik pedig a Lóg a falon egy fekete kard, amiben szintén az fogott meg, hogy különösen jól adja át zenében és szövegben is a kínzó vágy tapasztalatát. És jó rockos.