Az LGT supergroupként alakult, alapító tagjai az Omegából távozó Presser Gábor és Laux József, a feloszló Metróból érkező Frenreisz Károly és a Hungáriából Barta Tamás. A bemutatkozó lemez nyitódala részben az Omegás hangzásra utal vissza: orgonaszőnyeg, harang, suttogás. Innen indul az LGT zenei fejlődése, de már ebben a dalban egészen Hendrixes a gitározás, ami jelzi, hogy az Éjszakai országút lemez által megkezdett keményebb rockos irányba indulunk tovább.

A hangszerelés, a szólók és instrumentális részek stílusa erősen törekszik a progresszív rock irányába is, de a dalok hossza 6 perc alatt marad, szerkezetileg nem rugaszkodnak el a rock szokásos dalformáitól. Az orgonaszólók sem mutatnak a nagy példakép Keith Emersonra jellemző komplex harmóniai gondolkodást; ha szándékában is állt Pressernek az utánzás, az csak felületesen sikerült. Erre a szándékra utal a Kötéltáncos elején a zongorahúrok pengetése is, ami az ELP Take A Pebble című számára hajaz. A Hammond-orgona "rendes" hangzását viszont sikerült végre elérni.

A szövegek általában megmaradnak azon az absztraktabb és általánosabb szinten, ahol még nem érintenek közéleti kérdéseket. Talán a Sose mondd a mamának képez ez alól kivételt, viszont itt meg a zene túl furcsa ahhoz, hogy a dal igazán odategye magát a tudatunkba.

A súlyosabb szövegek itt inkább a zenekar önmeghatározására tesznek utalásokat, mint a záródalban ("Ha cikit akarsz játszani, gipszeld be a kezed! ... Csak zenésznek tudj látszani, úgyis mindegy neked!"), vagy az Ordító arcokban, ami a kedvencem a lemezről. Az intrója is nagyon érdekes zeneileg, és a középrésznek is jó a hangulata, a húzása. De kik lehetnek az ordító arcok?