Az Omega második lemezének rockosabb dalai (Tűzvihar, Tékozló fiúk, Félbeszakadt koncert) egyértelműen hajaznak (többek között) a Deep Purple-re, de több ponton is kívánnivalót hagy maga után az imitáció. Egyrészt még mindig nem sikerült elérni a "kanonikus" Hammond-orgona hangzást, mert vagy az orgonát, vagy a Leslie-erősítőt még nem szerezték be hozzá. Másrészt - és ez saját véleményem - a hard rock énekstílusát a kiáltásokkal, nyögésekkel és magasan visítással sem Kóbor, sem Presser nem tudja maradéktalanul és hitelesen visszaadni. Néha a mai fülnek egyenesen nevetségesen hangzanak. Ehhez még hozzájönnek itt-ott az indokolatlan trombitabejátszások, amit feltehetőleg azért tettek oda, hogy Benkő László is csináljon valamit, amíg Presser billentyűzik. Nehéz két billentyűsre hangszerelni, különösen akkor, ha még az országban sem kapni szintetizátort.

Dalszövegek terén és zeneileg is sokkal bátrabb ez a lemez, mint az előző. Az Udvari bolond kenyere például egyértelműen a hatalommal való szembehelyezkedés erkölcsi fölényét fogalmaz meg; természetesen olyan módon, hogy azt lehessen az osztályharc szemszögéből értelmezni és ilyeténképp átmenjen a cenzor rostáján. A Tékozló fiúk viszont egyenesen bibliai témát dolgoz fel! A Kérgeskezű favágók pedig 8 perces instrumentális szám, abból 3 perc a közepén a dobszóló, ezzel engem az Emerson, Lake & Palmer Tank című számára emlékeztet.

A kedvencem mégis a címadó dal:

De ajánlom még meghallgatni az ugyanebben az évben kijött kislemezdalokat is. A Naplemente, de még inkább a Ballada a fegyverkovács fiáról (ami édesapám nagy kedvence) erős háborúellenes húrokat penget, de értelmezhető a hippimozgalom idealista pacifizmusának tagadásaként is.